Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Amer, a gyógyító | Idézet a kisregényből

2013.06.15

 

– Mit csinálsz olyankor, amikor nem ugrasz, nem mászol, nem versenyzel, nem vagy nővel, nem üvölt a zene, nem készülsz valamire, nem tervezgeted a következő próbatételt?

 

– Semmit – vágta rá a fenegyerek, majd még hozzátette – Alszom. Nem csinálok semmit.

 

Amer nem értett egyet.

 

– Dehogynem. Gondolkodsz.

 

– Igen, előfordul. Az nekem a semmit sem csinálok kategória – fejtegette Calvin az ágyon fekve, elnézve az ablakon át játszó hajnali fényeket. – Amikor csak a gondolkodás van, nem érzem, hogy élek. Nekem kell a lüktetés, a mozgás, a sebesség, kell a színes külvilág, az élmények, érzések. Ha ez nincs, vajon élek-e egyáltalán? Meredek bambán képpel a plafonra, vagy Malibu felett ugrom pár ezer méterről éjszaka? Szerinted melyik a jobb?

 

– Mennyire vagy boldog? Ez részben attól függ, mennyi időd van ezen gondolkodni – idézte fel Amer.

 

Calvin mosolyba rántotta az arcát, de csak fintor volt, semmi több.

 

– Én is ezt vallom – helyeselt, majd újra fájdalom mart a szívébe, és könny szökött a szemébe, ahogyan eszébe jutott, hogy haldoklik. – Norm, nem akarok meghalni. Az nem nekem való.

 

Amer csendben ült a fotelben, barátja ágya mellett. Már mindenre tudta a választ, de ha ő mondja ki, nem történik semmi.

 

– E pillanatban abban a helyzetben vagy, hogy meg kell halnod. Ha ez nem tetszik, változtass ezen a helyzeten, és élj tovább.

 

– De hogyan? – fordult felé a fenegyerek. Most úgy érezte, mindene fáj, pedig elvileg semmije sem fájhatott volna, a sérülés már nem zavarta, az agytumor nem okozott fájdalmat. A halálfélelem fájdalma.

 

– Amikor nem ugrasz, nem mászol, nem versenyzel, nem vagy nővel, nem üvölt a zene, nem készülsz valamire, nem tervezgeted a következő próbatételt, nem csinálsz semmit. Az imént mondtad. Gondolkodsz. Az egész életmódod arról szól, hogy ne gondolkodj.

 

– Igen – értett egyet Calvin. – És? Mi köze van ennek a betegségemhez?

 

– Amikor magadra maradsz, amikor csend vesz körül, elkezdesz gondolkodni. Ilyenkor mi jut eszedbe? Mert az elől menekülsz.

 

A barát majdnem rávágta, hogy „semmi különös”, de nem szólalt meg.

 

Újra az ablakon át látható égboltszeletet nézte.

 

Volt valami, ami eszébe jutott ilyenkor, ezekben a pillanatokban. Újra és újra.

 

Valami, amit szavakba önteni is nehéz.

 

Valami, ami sokkal ijesztőbb, mint az ejtőernyőzés, a bungee-jumping, a mászás, a versenyzés.

 

Érezte, hogy a hideg végigkúszik a gerincén, és egyre terjed belül, mígnem eléri a szívét.

 

Folytak a könnyei.

 

Amikor magára maradt, eszébe jutott. Mindig ugyanaz. Menekült előle.

 

Menekült a halálba.